Eljött az utolsó napunk Moszkvában. Az elmúlt hónapokban nem nagyon vágytam másra, mint, hogy végre azt érezhessem, otthon vagyok.

Korábbi bejegyzésemben tettem egy ígéretet, miszerint megírom Moszkva iránti érzéseim melyik irányba billennek majd a végén. Amióta tudom, hogy nem ez a város lesz a lakhelyem többé, és van fény az alagút a végén, mondhatni megszerettem. Kétségtelenül vannak monumentális és lenyűgöző épületei, a moszkvai fényeknek szinte párja sincs, az ünnepeknek és a legkisebb alkalmaknak náluk jobban senki nem "adja meg a módját". A luxus és az elegancia kissé szocialista báját sehol máshol nem érezheted, úgy, ahogy a kívülállóság érzését sem.

Mindezen túl nekem, nyugat- európai fiatalnak inkább vált vizsgafeladattá a " Hogyan lépjük át korlátainkat s hagyjuk el fényévekre a komfortzónánkat?" című kurzuson. Rengeteget tapasztalhattam, válhattam érettebbé, elfogadóbbá, végtelenül rugalmassá, lettem önállóbb egy számomra "titkosírással" teli városban, tanultam meg értékelni azt, hogy magyar vagyok és Magyarországon élhetek. Így hát, Moszkva köszönöm, hogy itt lehettem egy nap még talán látjuk egymást!